Sérült fiatalok az EFOTT-on
Július közepén a Dunapatajhoz közeli Szelidi-tó partján tizenöt fogyatékossággal élő fiatal is részt vett az Egyetemisták és Főiskolások Országos Turisztikai Találkozóján.
– Az égiek nem kedveztek az eseménynek, melynek folytán az egyébként sem igazán jó közlekedési körülmények tovább romlottak: a nagy sárban még az épek is nagyon nehezen mozogtak, a kerekes székesek pedig ki sem tudtak mozdulni a víztől csöpögő sátrakból – mondja Takács Klaudia, a szövetség ifjúsági referense, aki a szervezésben is közreműködött. – Egyébként a Pető Intézet hallgatói nagyon kedvesek voltak, kitűnő hangulatot teremtettek és valóban sokat törődtek velünk. Tetszett, hogy a V-tech, a Cristal és a Volvox együttes tagjai külön leültek velünk beszélgetni, mi több, még az egyik, kalkulátor segítségével kommunikáló lány kérdését is nyugodtan kivárták. Ez emberi gesztus volt, minthogy az is humánus magatartásnak bizonyult, amikor olyan punkfrizurás fiúk segítettek nekünk „kikecmeregni” a sárból, akiket a társadalom a megjelenésük miatt sokszor elítél.
Bösenbacher Tímea, a Pető Intézet most végzett diákja, az intézmény hallgatói önkormányzatának tagja ugyancsak jól érezte magát. A „petősök” a tábor valamennyi eseményén ott voltak, minden helyen úgymond „megmutatták magukat”. A váratlan, egész napos áramszünetet arra használták fel, hogy a többi fogyatékossággal élő lányokkal, fiúkkal nagy, közös főzést csaptak.
– Örömömre szolgált, hogy a részt vevő ép fiatalok kipróbálták a kerekes széket és a rámpákon való közlekedést – folytatja az élménybeszámolót Bösenbacher Tímea. – Személy szerint viszont nekem nem tetszett a sátorrendszer, tehát az, hogy a rendezők a rossz időjárást nem kalkulálták be az elképzeléseikbe. Akadtak persze nehézségek az előkészületek során is. Jómagam leginkább akkor szomorodtam el, sőt a MEOSZ-központban még el is pityeredtem, amikor megtudtam, hogy a Kapocs Önsegítő Szolgálat egy „buta ügy” miatt az utolsó pillanatban visszamondta részvételét.
Bösenbacher Tímea tábor után külföldre készül. A csinos, intelligens lány a közelmúltban konduktor-tanítói szakon szerzett diplomát a Nemzetközi Pető Intézetben. A végzettségét bizonyító fontos dokumentumon úgyszólván még meg sem száradt a tinta, és Tímeának már aláírt munkaszerződése van Németországban, ami már-már általános jelenség a hazai, fiatal konduktorok körében.
– Miként került erre a szép pályára?
– Még gimnazista voltam, amikor az egyik külföldről hazalátogató rokonunk magával hozta mozgáskorlátozott kislányát. Fél évig nálunk laktak, sokat voltam vele. Megtetszett és „megfogott” ez a dolog. Tizenhat évesen határoztam el, hogy nekem ez lesz a hivatásom.
– Miért Németországra esett a választása?
– A Pető Intézet ebben az évben nagyon kevés konduktort tud felvenni. Sajnos itthon másutt sincs túl sok lehetőség, és a közalkalmazotti bértábla szerint bizony igencsak rosszul fizetnek. Vidéken lett volna munka, de rettenetesen messze. Nekem rokonaim élnek Németországban, tőlük hallottam, hogy az egyik Berlinhez közeli kisváros klinikájának rehabilitációs osztályára, ahol természetesen ismerik a Pető-módszert, évek óta keresnek szakembereket. Bízom benne, hogy a kint tartózkodás szakmai szempontból szintén hasznomra válik, hiszen ebben az intézményben más pedagógiai rendszereket, terápiákat is alkalmaznak. Ezeket alaposan tanulmányozni akarom. Visszatérve az anyagiakra, az ottani pályakezdők fizetését kapom, de az nagyjából négyszer több, mint a hazai társaim jövedelme.
– Találkozott-e olyan kollégákkal, akik szintén külföldön dolgoztak?
– Olyanokkal igen, akik az Egyesült Államokból érkeztek haza. Nekik valamennyiüknek nagyon tetszett a munka, bár a dologban van azért némi kockázat, különösen azoknál, akik családokhoz kerülnek ki, mert ilyenkor a befogadók azt hiszik, hogy a konduktornak takarítania vagy kávét is főznie kell.
– Egyébként beszél németül?
– Középfokú nyelvvizsgám van, sőt az unokatestvéreim Németországban élnek. Így azért valamivel könnyebb lesz, bár ismerek olyan kolléganőt, aki csak magyarul tudott, amikor kikerült Hamburgba. Persze azért mégiscsak fáj a szívem, mert a vőlegényem nem jön velem, neki ősszel folytatnia kell a tanulmányait.
– Mennyi időre készül kint maradni?
– Hat hónap, ami biztos, de én másfél évre tervezem. A klinikán nagy örömmel fogadtak: tudtak az érkezésünkről, reggelivel vártak, jószerével el sem akartak engedni.
– Mi történik akkor, ha mondjuk másfél-két esztendő elteltével majd hazatér?
– Én különösen az óvodáskorúakhoz vonzódom. Ha visszajövök, szeretnék az ott megszerzett tapasztalatokból esetleg vidéken valamit „összerakni”. Nekem a magánpraxis az álmom, no de az még kicsit messze van.
– nagy –
Humanitás Újság